*Min szemszöge *
- Kris! Ki kellene jönnöd! Zico és csapata itt járkál a környéken. - jött be Lay, majd Kris ugrott is. Én egyrészt megörültem, másrészt viszont, nem örülök, mert Kris nem fejezte be a mondandóját. Miért utálja Zicot és a többit? Még mindig nem tudom, és nagyon zavar.
- És mikor fogod befejezni a mondandód? - kérdeztem, de mintha meg se hallotta volna amit kérdeztem, ki is viharzott a szobából. Egész nap bent voltam a szobába, egyedül. Unalmamban nem tudtam mit csinálni. Hol járkáltam, hol feküdtem, és gondolkoztam, hogy mi lehet az a nagy dolog. Az egész nap elment, és Kris még mindig nem jelent meg. Nem tudom miért vannak olyan sokáig. Egész este oda voltak. Valaki igazán maradhatott volna velem, de persze, mind a 12-nek menni kell. Remélem Kris nem csinált hülyeséget, vagy nem bántotta MinHyukot, mert akkor az én kezeim közé kerül. Ledőltem az ágyra, majd egyből el is aludtam. Reggel hangzavarra lettem figyelmes. Mintha valaki veszekedett volna valakivel, vagy csak szimplán 12 ember lakik ebben a házban. Illetve 13, mert úgy tűnik egy darabig még itt leszek.
Nyílt az ajtó és Kris lépett be Layel és JaeHyoval.
- JaeHyo! - ugrottam fel. - Jól vagy? - kérdeztem, majd elindultam felé.
- Min! Nyugi, minden rendben. Ne aggódj annyit. - mondta, majd elmosolyodott.
- Mi a...? - néztem Krisre, de nem is érdekelte. Felállt, majd ment volna ki, de egy pillanatra megállt, és hátranézett. Mintha akart volna mondani valamit, de inkább nem mondta. Nem tudom mi volt az, de így most már nem is érdekel. Utána ment Lay is és JaeHyo is.
- Mi folyik itt? - gondoltam magamban, majd felöltöztem, megfésülködtem, majd lófarokba fogtam a hajam, és megint csak ültem és vártam, ugyanis ebben a szobában semmit sem lehet csinálni. Délben hoztak valamit enni, de mintha a börtönben ülnék. Valaki megint bejött az ajtón.
- Én vagyok, nyugi. Nincs semmi baj. Bízhatsz bennem! Még nem mondok semmit biztosra, de hamarosan itt sem leszünk. - mondta JaeHyo. Megbíztam benne. Elhittem minden egyes szavát. Megölelt, majd kiment. Újra bejött Kris, és most már végre elkezdte mondani amit akart.
- Kris! Ki kellene jönnöd! Zico és csapata itt járkál a környéken. - jött be Lay, majd Kris ugrott is. Én egyrészt megörültem, másrészt viszont, nem örülök, mert Kris nem fejezte be a mondandóját. Miért utálja Zicot és a többit? Még mindig nem tudom, és nagyon zavar.
- És mikor fogod befejezni a mondandód? - kérdeztem, de mintha meg se hallotta volna amit kérdeztem, ki is viharzott a szobából. Egész nap bent voltam a szobába, egyedül. Unalmamban nem tudtam mit csinálni. Hol járkáltam, hol feküdtem, és gondolkoztam, hogy mi lehet az a nagy dolog. Az egész nap elment, és Kris még mindig nem jelent meg. Nem tudom miért vannak olyan sokáig. Egész este oda voltak. Valaki igazán maradhatott volna velem, de persze, mind a 12-nek menni kell. Remélem Kris nem csinált hülyeséget, vagy nem bántotta MinHyukot, mert akkor az én kezeim közé kerül. Ledőltem az ágyra, majd egyből el is aludtam. Reggel hangzavarra lettem figyelmes. Mintha valaki veszekedett volna valakivel, vagy csak szimplán 12 ember lakik ebben a házban. Illetve 13, mert úgy tűnik egy darabig még itt leszek.
Nyílt az ajtó és Kris lépett be Layel és JaeHyoval.
- JaeHyo! - ugrottam fel. - Jól vagy? - kérdeztem, majd elindultam felé.
- Min! Nyugi, minden rendben. Ne aggódj annyit. - mondta, majd elmosolyodott.
- Mi a...? - néztem Krisre, de nem is érdekelte. Felállt, majd ment volna ki, de egy pillanatra megállt, és hátranézett. Mintha akart volna mondani valamit, de inkább nem mondta. Nem tudom mi volt az, de így most már nem is érdekel. Utána ment Lay is és JaeHyo is.
- Mi folyik itt? - gondoltam magamban, majd felöltöztem, megfésülködtem, majd lófarokba fogtam a hajam, és megint csak ültem és vártam, ugyanis ebben a szobában semmit sem lehet csinálni. Délben hoztak valamit enni, de mintha a börtönben ülnék. Valaki megint bejött az ajtón.
- Én vagyok, nyugi. Nincs semmi baj. Bízhatsz bennem! Még nem mondok semmit biztosra, de hamarosan itt sem leszünk. - mondta JaeHyo. Megbíztam benne. Elhittem minden egyes szavát. Megölelt, majd kiment. Újra bejött Kris, és most már végre elkezdte mondani amit akart.
- Szóval. - kezdte, és csak figyeltem. - MinHyuk és a csapata vámpírok. És tudod, a vámpír kontra vérfarkas nem igazán jön össze. És mivel te egyik sem vagy, és elhoztalak ide, jobban tudom hergelni MinHyukot. - mondta, majd sokkot kaptam. Fel álltam, és elkezdtem hátrálni.
- Mi? - mondtam, de még mindig sokk alatt voltam, és nem tudtam mit mondani Krisnek.
- Most hagyj elmenni. Engedj el! - kiabáltam vele, de nem hatotta meg.
- Állj le! - kiabálta. Egy pillanatra abbahagytam, majd lerogytam a földre.
- Miért nem engedsz el? Mit követtem el, amiért engem ide be kell zárni? Elmondtad, hurrá! Most itt az ideje, hogy elengedj! Hallottad? - magyaráztam neki, a szívem pedig egyre jobban kezdett verni az idegességtől. Rám se figyelt. Nem érdekelte, hogy mit hablatyolok neki össze. Kiment. Továbbra is a földön ültem, felhúztam lábaim, és térdemre helyeztem el fejem. Szóval vámpírok. Teljesen egyedül voltam, és semmi erőm nem volt semmihez. De miért nem tudták ezt elmondani? Mostantól félnem kellesz, mikor esnek egymásnak, és ki hal majd meg?
- Lenyugodtál? - jött be Kris.
- Egy hetet kellett várni, hogy lenyugodjak? Bár ha azt nézzük, még nem! És még mindig arra várok, hogy bejössz és elengedsz, de megint csak mit kapok? - válaszoltam.
- Egy hamar nem foglak innen kiengedni. MinHyuk meg csak hadd keressen téged. Azt hiszed, bármi is érdekel? - kérdezte.
- Azt látom, hogy semmi nem érdekel. De ha többet nem akarsz mondani, akár ki is mehetsz. Megleszek egyedül. Eddig is megvoltam. - mondtam, majd kiment. Tudtam, hogy Lay kint áll az ajtóba, ezért elkezdtem valamit keresni, amivel ha leütöm, akkor eltudok szaladni valamerre. Hátha kiszabadulok valahogy. Találtam egy vázát, ami szerintem elég erősnek tűnt. Próbáltam kimenni, de az ajtó be volt csukva kulccsal. Most megint elkezdtem valamit keresni, amivel kitudom nyitni, de semmit nem találtam. Vártam, hátha bejön valaki, és őt le tudom ütni. De akkor már két eszköz kell, mert Layt is el kell tüntetni. Megint csak nem találtam semmit. Leültem az ágy szélére, és elkezdtem erősen gondolkozni. Ha egy vázával szembe állok két emberrel, akkor csak az egyiket tudom leütni, és ezzel nem értem el semmit. De ha megjátszom, hogy bajom van, akkor Lay be fog jönni segíteni, és nyitva hagyja az ajtót, így én letudom ütni és ezáltal ki is tudok futni. Ez az! Azt hiszem menni fog.
- Segítség! Lay! nagyon fáj! - kiabáltam. Szerencsére meghallotta, és be is jött.
- Hé! Minden rendben? - kérdezte, majd odarohant hozzám.
- Persze! - mondtam, majd a fejébe húztam a vázát, mire ő összeesett. Én kirohantam a szobából. Olyan nagy volt a ház, hogy azt sem tudtam merre menjek. Elindultam, és a nappali felé vezetett utam, ahol valakik nézték a tv-t. Muszáj voltam megfordulni. Elindultam a másik irányba. Láttam két lépcsőt, az egyik felfelé, a másik lefelé vezetett. Nem gondolkozhattam sokáig, szóval inkább felmentem. Láttam, egy nagy ajtót, ahol a fény szűrődött be. Gondolom az a bejárati ajtó. Elindultam az ajtó felé, de beszélgetést hallottam, de nem tudom megmondani merről.
- "Oké, akkor 3ra futok". - gondoltam magamba majd vettem egy mély lélegzetet.
- " 1.....2........3" - és elkezdtem futni, kirántottam az ajtót, fogalmam sincs merre, de már tudom, hogy az erdő közepén vagyok. Valaki meghallotta, hogy kiszaladtam, és utánam jöttek. Nem vagyok már egyedül. Csak futottam tovább. Egy percre sem álltam meg, pedig már a tüdőm köpném ki, de nem adom fel.
- Keressétek! - hallottam Kris hangját, aki épp kiadta a parancsot a tagoknak. Még mindig nem álltam meg, pedig hallottam, hogy egyre közelebb kerülünk egymáshoz. A szívem majd kiugrik a helyéről, de muszáj valahogy innen eltűnni. Nagy az erdő, és semerre nem találom a kiutat. A nap fénye egyszer utat mutatott, és elkezdtem ismét futni, de azt hiszem már a jó irányba. Kitaláltam. Már a városban vagyok. Az emberek nyüzsögnek, és ha keresnének is, eltudok vegyülni. Tovább futottam, mire leesett, hogy már nincs miért. Szóval sétáltam, és minden merre néztem, hátha már nem követnek. Annyira nézelődtem, hogy beleestem valakibe:
- Bocsánat! - hajoltam meg az illetőnek, mire rájöttem, hogy ki ő. Napszemüvegben volt, alig lehetett megismerni. Bár, ki ne ismerné meg JongHyunt? Tudtam, hogy vámpírok. Mindenki. Onew, Key, JongHyun, Minho, Taemin, de csak ő segíthetett.
- Min! - mondta ki a nevem, mire mindketten megörültünk egymásnak.
- JongHyun! Segíts kérlek! - kértem, mire ő persze segített is.
- Hallottam mindent a srácoktól. Minden rendben? Nem bántottak? - kérdezte, majd tovább már együtt mentünk.
- Elszöktem. Szóval most keresnek engem mindenhol. Szóval segíts. El kell vigyél valahova. Nem találhatnak meg, mert akkor visszavisznek, és akkor tuti, hogy bántani fognak. - mondtam, majd ő elvezett a házukig, ahol Onew és a többiek meglepetten néztek rám.
- Minden rendben, csak ne nézzetek így! - mondtam nekik, majd mind odajöttek és megöleltek egyesével.
- Hogy - hogy idejöttetek? Miért nem mentetek Zicoékhoz? - kérdezte Key.
- Nem akarok most odamenni. Hosszú lenne most minden elmondani, szóval most lepihennék. - mondtam majd kértem pár dolgot, hogy elintézzem magam. Lezuhanyoztam, mert körülbelül egy hétig nem ért hozzám egy csepp víz sem. Felvettem magamra, ugyanazt a felsőt és nadrágot, és bementem az egyik szobába amit JongHyun mutatott. Lefeküdtem, és egyből el is aludtam. Álmomban elkapott az egyik vérfarkas, és visszavitt oda, ahova én be voltam zárva. Bántottak, és elkezdtem kiabálni, de ez kihatott rendesen, és be is jöttek a szobába:
- Min! Min! Ébredj! Csak álmodsz! Nyugi! - keltett JongHyun, amire én fel is ébredtem.
- Nem akarok vissza menni! - mondtam neki.
- Nem fogsz! Mi itt vagyunk! - mondta, majd leült az ágy szélére. - Mi megvédünk téged. De most próbálj meg visszaaludni. - mondta, és én vissza is feküdtem.
- Nem maradnál bent velem? Legalább míg elalszok? - kértem, és ő csak bólintott egyet, majd lefeküdt mellém. Reggel 8 óra. Felkeltem, és vettem az irányt a fürdőszoba felé. Bele néztem a tükörbe, és mintha nem is magam látnám. Gyorsan lezuhanyoztam, ami körülbelül 5 percbe telt, megfésülködtem, majd lementem a konyhába, ahol Onew már készítette a reggelit.
- Jó reggelt! - köszöntem nekik, és leültem Key mellé a kanapéra, ahol épp nézett valami filmet.
- Reggelt! - köszönt mindenki egyszerre.
- Mindjárt kész a reggeli. - szólt mindenkinek Onew, és egy 10 perc múlva már mindenki az asztalnál ült, és jóízűen falatozott.
- Ne szóljatok MinHyuknak, hogy itt vagyok. - jelentettem be mindenkinek, mire ők csak néztek rám, és nem értették.- Nem akarom, hogy tudják, itt vagyok! Szóval ne nézzetek így! - mondtam, és az üres tányért a mosogatóba raktam.
- Késő. - szólalt meg Key, amire én egyből fejjel mentem a falnak.
- Ne hülyéskedj már! - mondtam neki, akin láttam, hogy idegességében nem tudta, hova nézzen.
- Azt mondta MinHyuk, hogy délután ide jön.
- Ezt nem hiszem el! Ez most komoly? - néztem rá, és a szememmel most meg tudtam volna ölni.
- Jó, akkor ha idejön MinHyuk, megmondjátok neki, hogy csak szívattátok, és nem vagyok itt. Érhető? - mondtam, majd egyből felmentem a " szobámba". Egész délután csak fetrengtem az ágyba, a srácokhoz most nem volt erőm, itt meg magamnak jól elvoltam. Aztán amint hallottam megérkezett MinHyuk. Nem mentem le, a lépcsőnél álltam úgy, hogy még véletlenül se lásson meg, és hallgattam mit beszélnek.
- Cső haver! - köszöntötte Key MinHyukot.
- Hol van? Azt mondtad, hogy JongHyun találkozott vele, és idehozta.
- Áááh csak beszívattunk. Nincs itt. Mi is örülnénk ha tényleg elhozta volt JongHyun. - válaszolt neki Key.
- Ne szórakozz! Min! Gyere le! Tudom, hogy itt vagy! - kiabált fel, de én meg sem mozdultam. Majd arra lettem figyelmes, hogy elindult a lépcsőn felfelé. Én gyorsan berohantam a fürdőszobába, majd magamra zártam az ajtót.
- Öö.... khm - szólalt meg valaki a hátam mögött.
- Basszus JongHyun! Bocsáss meg, hogy berontottam. Miért nem zártad be az ajtót? - álltam vele szembe, akinek csak a derekán volt körbetekerve a törölköző.
- Itt van MinHyuk? - kérdezte.
- Talált. És keres. Szóval.... - nem tudtam befejezni a mondatot, nyitott volna be a fürdőbe valaki.
- Min! Tudom, hogy bent vagy! Nyisd ki az ajtót. - dörömböl MinHyuk.
- Csak én vagyok! JongHyun! Ne keresd Mint, mert nincs itt. És most nem fogom neked kinyitni az ajtót. - kiabált neki vissza, ezzel megmentve az életem.
- Köszönöm. - suttogtam JongHyunnak, aki csak ellőtt egy szép mosolyt. Leültem a földre, majd megvártam míg MinHyuk elmegy. Körülbelül egy fél órába telt, mert minden szobát végig nézett.
- Azt hiszem elment, szóval én most megyek. - mondtam majd léptem ki az ajtón, de ő visszarántott, és egy mozdulattal magához húzott, majd megölelt.
- Örülök, hogy semmi bajod. - mondta.
- Okéé... JongHyun. Én is örülök, de most engedj hadd menjek. - mondtam, majd végre ki tudtam menni az ajtón normálisan. Estig kint néztük a tv-t aminek szerintem semmi értelme nem volt, mert egy normális filmet nem adtak le. Felmentem a szobámba, megvetettem az ágyat, majd lefeküdtem és perceken belül elaludtam.
Két hét telt el. Ugyanazok a csendes napok. JongHyun segítsége nélkül semmire se mentem volna. MinHyuk sem keresett, de itt lenne az ideje már nekem felkeresni, hogy tényleg itt voltam. Reggel 8 óra lehetett mikor felkeltem. Lezuhanyoztam, majd hosszú, barna hajam lófarokba fogtam. Nagyon szeretem mikor így van, akkor legalább nem zavar, ha a szemembe lóg. Lementem a konyhába, majd néztem magamnak valamit, amit ehetnék. Semmi érdekes nem volt a hűtőbe, így gyümölcstálat csináltam kiviből, banánból, almából és körtéből. Imádom, egyszerűen Isteni.
- Jó reggelt! - jött oda JongHyun, majd adott egy puszit az arcomra. Sose tette még ezt meg, de ezek szerint most eljött az ideje.
- Reggelt - mondtam, de én már tele szájjal.
- Jól aludtál? - kérdezte, és már ő is a hűtőben kutatott.
- Minden rendben volt. Amúúgy - kezdtem. - Nem vettél észre semmit? - kérdeztem, majd vártam a válaszra. Láttam, hogy nagyon gondolkozik.
- Nem keresett Kris? - kérdezte, és vágott egy érdekes fejet.
- Ez az! Nem keresett itt. De félek, hogy MinHyuknál viszont igen. El kellene már menni. - mondtam majd a tányért a mosogatóba raktam.
- Délután elkísérlek, csak annyi dolgom van. A héten nekem kell bevásárolni, és takarítani. Segíthetnél, és hamarabb végzünk. Időnk is lenne elmenni. - mondta, majd felálltam és szó nélkül segítettem neki. Én gyorsan elmosogattam, ő addig rendbe tette a házat, és indultunk bevásárolni. JongHyun felvette a napszemüveget, és kicsit álcázta is magát, hogy ne vegyék észre. Beértünk a boltba, és annyian voltak, mintha kitört volna a 3. világháború.
- Biztos ide akarunk mi jönni? - kérdeztem, majd bólintott, és elindultunk be a tömegbe. Megvettünk mindent, amire szükség volt, és elindultunk haza. Az úton csendbe voltunk, mert annyi minden járt a fejemben. Félek, hogy Kris " meglátogatta " MinHyukékat. Félek, hogy elvitte magával őket. Félek, hogy megöli. Annyi mindentől félek. Mikor hazaértünk, bepakoltuk a hűtőbe a kaját, majd ledőltem a kanapéra.
- Elfáradtam. - jelentettem be JongHyunnak, aki rám feküdt.
- Nehéz vagy ember! Szállj le rólaam! - kiabáltam. Alig kaptam levegőt, de közben persze már a hasam fogtam a nevetéstől. Nagy nehezen leszállt rólam, én pedig felmentem a szobába. Egy óra múlva valaki be nyitott a szobába.
- Mehetünk? - kérdezte JongHyun, majd egy lépéssel közelebb lépett.
- Persze. Indulhatunk, csak átöltözök. Lent várj meg. - mondtam, majd ő el is tűnt. Elkezdtem kutatni a szekrényben. Felvettem magamra egy kék felsőt, és egy világos farmert. Megfésülködtem, de már nem fogtam hátra a hajam, hanem kivasaltam. Elindultam le a lépcsőn, és az előtérbe már JongHyun várt.
- 1 óra telt el Min. 1 óra. - nevetett.
- Lány vagyok, ha nem vetted volna észre. - mondtam, és már húztam is fel a cipőm. Kiértünk, és mivel tavasz van, a nap már gyönyörűen sütött. Muszáj voltam én is napszemüveget venni. Fél óra volt az út MinHyukékhoz. Mikor a házhoz értünk, csengettünk majd vártuk, hogy valaki nyissa az ajtót. Körülbelül 5 percig álltunk kint, és senki nem nyitott ajtót. Megijedtem. Baj van.
- JongHyun. - néztem rá, és látta rajtam, hogy remeg a kezem, és a sírás kerülgetett.
- Héé! Nyugi, bemegyünk. - mondta, majd be is nyitott volna, ha nyitva lett volna az ajtó.
- MinHyuuk! - kiabáltam, de semmi válasz. Ütöttem az ajtót, hátha valami történik. Semmi. Basszuuus!
- Na jó. Be kell rúgni az ajtót, így nem érünk el semmit. - ajánlotta fel, majd meg is tette. Bementünk és a ház tiszta kosz, a székek nem a helyükön voltak, a kanapé eltolva, az ablakok be voltak törve.
- Ennek nem így kéne lenni. - mondtam, majd összeestem.
Hatalmas fejfájással keltem. Remélem, csak álmodtam az egészet.
- Jól vagy? Hatalmasat estél. - kérdezte JongHyun aki mellettem ült egy széken, és gondolom arra várt, hogy mikor kelek.
- Szóval, mégsem álmodtam. - mondtam.
- Nem. Sajnálom. - mondta, majd a kezembe adott egy pohár vizet.
- Én tudom, vagyis remélem még tudom, hogy hol vannak Krisék. Én el tudok menni MinHyukért. - mondtam, majd felkeltem.
- Ha tudod is, most nem megyünk sehova. Meg egyedül egyáltalán nem mehetsz. - mondta.
- De ha valami baja lesz? Sőt, lehet, hogy már baja van. Kitudja mikor vitték el őket. 2 hete vagyok itt JongHyun. 2 hete.
- Igazad van, de most tényleg nem mehetsz, míg helyre nem jössz. - mondta, majd megsimította a fejem.
- De akkor holnap elmegyünk. - mondtam, és visszafeküdtem.
- Rendben. De csak ha már tényleg semmi bajod. - mondta, majd kiment a szobából. Még 10 percig a plafont bámultam, mire elaludtam. Reggel ugyanaz a szokásos dolog. Már a fejem sem fáj, és készültem, hogy elmegyek Krishez. Lementem és mindenki várt már engem.
- Akkor ma megyünk? - kérdeztem tőlük, és Taemin mutogatott a mellette lévő székre, hogy foglaljak helyet. Leültem mellé, majd a leader elkezdett beszélni.
- Mi most épp 6an vagyunk. Ez kevés, de a testvéredért megtesszük, hogy elmegyünk oda. De először tudnod kell valamit. - mondta.
- Ha azt akarod mondani, hogy vámpírok vagytok, tudok róla. - mondtam, majd mindenki tátott szájjal nézett.
- Mi? - nézett rám JongHyun.
- Kris elmondott mindent, de most ne ez legyen már a fő téma, majd megbeszéljük, ha minden rendben. - mondtam, majd mindenki visszatért a való világba.
- Akkor délután elmegyünk. Te fogsz vezetni minket. - mutatott rám a leader, és én bólogattam.
- Rendben. Akkor most megyek a barlangomba, ha akartok valamit, fent megtaláltok. - mondtam, majd elindultam a lépcsőn fel. JongHyun persze követett.
- Félsz? - kérdezte.
- Egy kicsit. De ha MinHyukért kell meghaljak, akkor valószínű, hogy megfogok. - mondtam, majd megfogtam a kezét, hogy érezze mennyire remeg.
- Nem lesz semmi baj. - mondta, majd magamra hagyott. Minden reményem, hogy még él, és semmi baja. Délután bejött JongHyun a szobába, hogy idő van, és készüljek. Mikor elkészültem, lementem, ahol már vártak. Mikor elindultunk, egyre jobban kezdett verni a szívem. Körülbelül 1 óra az út. Kocsival mentünk az erdőig, majd mikor odaértünk már gyalog mentünk. Hirtelen minden kiesett merre is kell menjek. De aztán beugrott és elindultunk. Egyre közelebb értünk, és a szívem már a torkomban dobogott. Most nem fordulhatok vissza, akármennyire is félek. Tudnom kell, hogy MinHyukkal mi van.
- Örülök, hogy újra látlak.- szólalt meg valaki a hátam mögött.
- Most hagyj elmenni. Engedj el! - kiabáltam vele, de nem hatotta meg.
- Állj le! - kiabálta. Egy pillanatra abbahagytam, majd lerogytam a földre.
- Miért nem engedsz el? Mit követtem el, amiért engem ide be kell zárni? Elmondtad, hurrá! Most itt az ideje, hogy elengedj! Hallottad? - magyaráztam neki, a szívem pedig egyre jobban kezdett verni az idegességtől. Rám se figyelt. Nem érdekelte, hogy mit hablatyolok neki össze. Kiment. Továbbra is a földön ültem, felhúztam lábaim, és térdemre helyeztem el fejem. Szóval vámpírok. Teljesen egyedül voltam, és semmi erőm nem volt semmihez. De miért nem tudták ezt elmondani? Mostantól félnem kellesz, mikor esnek egymásnak, és ki hal majd meg?
- Lenyugodtál? - jött be Kris.
- Egy hetet kellett várni, hogy lenyugodjak? Bár ha azt nézzük, még nem! És még mindig arra várok, hogy bejössz és elengedsz, de megint csak mit kapok? - válaszoltam.
- Egy hamar nem foglak innen kiengedni. MinHyuk meg csak hadd keressen téged. Azt hiszed, bármi is érdekel? - kérdezte.
- Azt látom, hogy semmi nem érdekel. De ha többet nem akarsz mondani, akár ki is mehetsz. Megleszek egyedül. Eddig is megvoltam. - mondtam, majd kiment. Tudtam, hogy Lay kint áll az ajtóba, ezért elkezdtem valamit keresni, amivel ha leütöm, akkor eltudok szaladni valamerre. Hátha kiszabadulok valahogy. Találtam egy vázát, ami szerintem elég erősnek tűnt. Próbáltam kimenni, de az ajtó be volt csukva kulccsal. Most megint elkezdtem valamit keresni, amivel kitudom nyitni, de semmit nem találtam. Vártam, hátha bejön valaki, és őt le tudom ütni. De akkor már két eszköz kell, mert Layt is el kell tüntetni. Megint csak nem találtam semmit. Leültem az ágy szélére, és elkezdtem erősen gondolkozni. Ha egy vázával szembe állok két emberrel, akkor csak az egyiket tudom leütni, és ezzel nem értem el semmit. De ha megjátszom, hogy bajom van, akkor Lay be fog jönni segíteni, és nyitva hagyja az ajtót, így én letudom ütni és ezáltal ki is tudok futni. Ez az! Azt hiszem menni fog.
- Segítség! Lay! nagyon fáj! - kiabáltam. Szerencsére meghallotta, és be is jött.
- Hé! Minden rendben? - kérdezte, majd odarohant hozzám.
- Persze! - mondtam, majd a fejébe húztam a vázát, mire ő összeesett. Én kirohantam a szobából. Olyan nagy volt a ház, hogy azt sem tudtam merre menjek. Elindultam, és a nappali felé vezetett utam, ahol valakik nézték a tv-t. Muszáj voltam megfordulni. Elindultam a másik irányba. Láttam két lépcsőt, az egyik felfelé, a másik lefelé vezetett. Nem gondolkozhattam sokáig, szóval inkább felmentem. Láttam, egy nagy ajtót, ahol a fény szűrődött be. Gondolom az a bejárati ajtó. Elindultam az ajtó felé, de beszélgetést hallottam, de nem tudom megmondani merről.
- "Oké, akkor 3ra futok". - gondoltam magamba majd vettem egy mély lélegzetet.
- " 1.....2........3" - és elkezdtem futni, kirántottam az ajtót, fogalmam sincs merre, de már tudom, hogy az erdő közepén vagyok. Valaki meghallotta, hogy kiszaladtam, és utánam jöttek. Nem vagyok már egyedül. Csak futottam tovább. Egy percre sem álltam meg, pedig már a tüdőm köpném ki, de nem adom fel.
- Keressétek! - hallottam Kris hangját, aki épp kiadta a parancsot a tagoknak. Még mindig nem álltam meg, pedig hallottam, hogy egyre közelebb kerülünk egymáshoz. A szívem majd kiugrik a helyéről, de muszáj valahogy innen eltűnni. Nagy az erdő, és semerre nem találom a kiutat. A nap fénye egyszer utat mutatott, és elkezdtem ismét futni, de azt hiszem már a jó irányba. Kitaláltam. Már a városban vagyok. Az emberek nyüzsögnek, és ha keresnének is, eltudok vegyülni. Tovább futottam, mire leesett, hogy már nincs miért. Szóval sétáltam, és minden merre néztem, hátha már nem követnek. Annyira nézelődtem, hogy beleestem valakibe:
- Bocsánat! - hajoltam meg az illetőnek, mire rájöttem, hogy ki ő. Napszemüvegben volt, alig lehetett megismerni. Bár, ki ne ismerné meg JongHyunt? Tudtam, hogy vámpírok. Mindenki. Onew, Key, JongHyun, Minho, Taemin, de csak ő segíthetett.
- Min! - mondta ki a nevem, mire mindketten megörültünk egymásnak.
- JongHyun! Segíts kérlek! - kértem, mire ő persze segített is.
- Hallottam mindent a srácoktól. Minden rendben? Nem bántottak? - kérdezte, majd tovább már együtt mentünk.
- Elszöktem. Szóval most keresnek engem mindenhol. Szóval segíts. El kell vigyél valahova. Nem találhatnak meg, mert akkor visszavisznek, és akkor tuti, hogy bántani fognak. - mondtam, majd ő elvezett a házukig, ahol Onew és a többiek meglepetten néztek rám.
- Minden rendben, csak ne nézzetek így! - mondtam nekik, majd mind odajöttek és megöleltek egyesével.
- Hogy - hogy idejöttetek? Miért nem mentetek Zicoékhoz? - kérdezte Key.
- Nem akarok most odamenni. Hosszú lenne most minden elmondani, szóval most lepihennék. - mondtam majd kértem pár dolgot, hogy elintézzem magam. Lezuhanyoztam, mert körülbelül egy hétig nem ért hozzám egy csepp víz sem. Felvettem magamra, ugyanazt a felsőt és nadrágot, és bementem az egyik szobába amit JongHyun mutatott. Lefeküdtem, és egyből el is aludtam. Álmomban elkapott az egyik vérfarkas, és visszavitt oda, ahova én be voltam zárva. Bántottak, és elkezdtem kiabálni, de ez kihatott rendesen, és be is jöttek a szobába:
- Min! Min! Ébredj! Csak álmodsz! Nyugi! - keltett JongHyun, amire én fel is ébredtem.
- Nem akarok vissza menni! - mondtam neki.
- Nem fogsz! Mi itt vagyunk! - mondta, majd leült az ágy szélére. - Mi megvédünk téged. De most próbálj meg visszaaludni. - mondta, és én vissza is feküdtem.
- Nem maradnál bent velem? Legalább míg elalszok? - kértem, és ő csak bólintott egyet, majd lefeküdt mellém. Reggel 8 óra. Felkeltem, és vettem az irányt a fürdőszoba felé. Bele néztem a tükörbe, és mintha nem is magam látnám. Gyorsan lezuhanyoztam, ami körülbelül 5 percbe telt, megfésülködtem, majd lementem a konyhába, ahol Onew már készítette a reggelit.
- Jó reggelt! - köszöntem nekik, és leültem Key mellé a kanapéra, ahol épp nézett valami filmet.
- Reggelt! - köszönt mindenki egyszerre.
- Mindjárt kész a reggeli. - szólt mindenkinek Onew, és egy 10 perc múlva már mindenki az asztalnál ült, és jóízűen falatozott.
- Ne szóljatok MinHyuknak, hogy itt vagyok. - jelentettem be mindenkinek, mire ők csak néztek rám, és nem értették.- Nem akarom, hogy tudják, itt vagyok! Szóval ne nézzetek így! - mondtam, és az üres tányért a mosogatóba raktam.
- Késő. - szólalt meg Key, amire én egyből fejjel mentem a falnak.
- Ne hülyéskedj már! - mondtam neki, akin láttam, hogy idegességében nem tudta, hova nézzen.
- Azt mondta MinHyuk, hogy délután ide jön.
- Ezt nem hiszem el! Ez most komoly? - néztem rá, és a szememmel most meg tudtam volna ölni.
- Jó, akkor ha idejön MinHyuk, megmondjátok neki, hogy csak szívattátok, és nem vagyok itt. Érhető? - mondtam, majd egyből felmentem a " szobámba". Egész délután csak fetrengtem az ágyba, a srácokhoz most nem volt erőm, itt meg magamnak jól elvoltam. Aztán amint hallottam megérkezett MinHyuk. Nem mentem le, a lépcsőnél álltam úgy, hogy még véletlenül se lásson meg, és hallgattam mit beszélnek.
- Cső haver! - köszöntötte Key MinHyukot.
- Hol van? Azt mondtad, hogy JongHyun találkozott vele, és idehozta.
- Áááh csak beszívattunk. Nincs itt. Mi is örülnénk ha tényleg elhozta volt JongHyun. - válaszolt neki Key.
- Ne szórakozz! Min! Gyere le! Tudom, hogy itt vagy! - kiabált fel, de én meg sem mozdultam. Majd arra lettem figyelmes, hogy elindult a lépcsőn felfelé. Én gyorsan berohantam a fürdőszobába, majd magamra zártam az ajtót.
- Öö.... khm - szólalt meg valaki a hátam mögött.
- Basszus JongHyun! Bocsáss meg, hogy berontottam. Miért nem zártad be az ajtót? - álltam vele szembe, akinek csak a derekán volt körbetekerve a törölköző.
- Itt van MinHyuk? - kérdezte.
- Talált. És keres. Szóval.... - nem tudtam befejezni a mondatot, nyitott volna be a fürdőbe valaki.
- Min! Tudom, hogy bent vagy! Nyisd ki az ajtót. - dörömböl MinHyuk.
- Csak én vagyok! JongHyun! Ne keresd Mint, mert nincs itt. És most nem fogom neked kinyitni az ajtót. - kiabált neki vissza, ezzel megmentve az életem.
- Köszönöm. - suttogtam JongHyunnak, aki csak ellőtt egy szép mosolyt. Leültem a földre, majd megvártam míg MinHyuk elmegy. Körülbelül egy fél órába telt, mert minden szobát végig nézett.
- Azt hiszem elment, szóval én most megyek. - mondtam majd léptem ki az ajtón, de ő visszarántott, és egy mozdulattal magához húzott, majd megölelt.
- Örülök, hogy semmi bajod. - mondta.
- Okéé... JongHyun. Én is örülök, de most engedj hadd menjek. - mondtam, majd végre ki tudtam menni az ajtón normálisan. Estig kint néztük a tv-t aminek szerintem semmi értelme nem volt, mert egy normális filmet nem adtak le. Felmentem a szobámba, megvetettem az ágyat, majd lefeküdtem és perceken belül elaludtam.
Két hét telt el. Ugyanazok a csendes napok. JongHyun segítsége nélkül semmire se mentem volna. MinHyuk sem keresett, de itt lenne az ideje már nekem felkeresni, hogy tényleg itt voltam. Reggel 8 óra lehetett mikor felkeltem. Lezuhanyoztam, majd hosszú, barna hajam lófarokba fogtam. Nagyon szeretem mikor így van, akkor legalább nem zavar, ha a szemembe lóg. Lementem a konyhába, majd néztem magamnak valamit, amit ehetnék. Semmi érdekes nem volt a hűtőbe, így gyümölcstálat csináltam kiviből, banánból, almából és körtéből. Imádom, egyszerűen Isteni.
- Jó reggelt! - jött oda JongHyun, majd adott egy puszit az arcomra. Sose tette még ezt meg, de ezek szerint most eljött az ideje.
- Reggelt - mondtam, de én már tele szájjal.
- Jól aludtál? - kérdezte, és már ő is a hűtőben kutatott.
- Minden rendben volt. Amúúgy - kezdtem. - Nem vettél észre semmit? - kérdeztem, majd vártam a válaszra. Láttam, hogy nagyon gondolkozik.
- Nem keresett Kris? - kérdezte, és vágott egy érdekes fejet.
- Ez az! Nem keresett itt. De félek, hogy MinHyuknál viszont igen. El kellene már menni. - mondtam majd a tányért a mosogatóba raktam.
- Délután elkísérlek, csak annyi dolgom van. A héten nekem kell bevásárolni, és takarítani. Segíthetnél, és hamarabb végzünk. Időnk is lenne elmenni. - mondta, majd felálltam és szó nélkül segítettem neki. Én gyorsan elmosogattam, ő addig rendbe tette a házat, és indultunk bevásárolni. JongHyun felvette a napszemüveget, és kicsit álcázta is magát, hogy ne vegyék észre. Beértünk a boltba, és annyian voltak, mintha kitört volna a 3. világháború.
- Biztos ide akarunk mi jönni? - kérdeztem, majd bólintott, és elindultunk be a tömegbe. Megvettünk mindent, amire szükség volt, és elindultunk haza. Az úton csendbe voltunk, mert annyi minden járt a fejemben. Félek, hogy Kris " meglátogatta " MinHyukékat. Félek, hogy elvitte magával őket. Félek, hogy megöli. Annyi mindentől félek. Mikor hazaértünk, bepakoltuk a hűtőbe a kaját, majd ledőltem a kanapéra.
- Elfáradtam. - jelentettem be JongHyunnak, aki rám feküdt.
- Nehéz vagy ember! Szállj le rólaam! - kiabáltam. Alig kaptam levegőt, de közben persze már a hasam fogtam a nevetéstől. Nagy nehezen leszállt rólam, én pedig felmentem a szobába. Egy óra múlva valaki be nyitott a szobába.
- Mehetünk? - kérdezte JongHyun, majd egy lépéssel közelebb lépett.
- Persze. Indulhatunk, csak átöltözök. Lent várj meg. - mondtam, majd ő el is tűnt. Elkezdtem kutatni a szekrényben. Felvettem magamra egy kék felsőt, és egy világos farmert. Megfésülködtem, de már nem fogtam hátra a hajam, hanem kivasaltam. Elindultam le a lépcsőn, és az előtérbe már JongHyun várt.
- 1 óra telt el Min. 1 óra. - nevetett.
- Lány vagyok, ha nem vetted volna észre. - mondtam, és már húztam is fel a cipőm. Kiértünk, és mivel tavasz van, a nap már gyönyörűen sütött. Muszáj voltam én is napszemüveget venni. Fél óra volt az út MinHyukékhoz. Mikor a házhoz értünk, csengettünk majd vártuk, hogy valaki nyissa az ajtót. Körülbelül 5 percig álltunk kint, és senki nem nyitott ajtót. Megijedtem. Baj van.
- JongHyun. - néztem rá, és látta rajtam, hogy remeg a kezem, és a sírás kerülgetett.
- Héé! Nyugi, bemegyünk. - mondta, majd be is nyitott volna, ha nyitva lett volna az ajtó.
- MinHyuuk! - kiabáltam, de semmi válasz. Ütöttem az ajtót, hátha valami történik. Semmi. Basszuuus!
- Na jó. Be kell rúgni az ajtót, így nem érünk el semmit. - ajánlotta fel, majd meg is tette. Bementünk és a ház tiszta kosz, a székek nem a helyükön voltak, a kanapé eltolva, az ablakok be voltak törve.
- Ennek nem így kéne lenni. - mondtam, majd összeestem.
Hatalmas fejfájással keltem. Remélem, csak álmodtam az egészet.
- Jól vagy? Hatalmasat estél. - kérdezte JongHyun aki mellettem ült egy széken, és gondolom arra várt, hogy mikor kelek.
- Szóval, mégsem álmodtam. - mondtam.
- Nem. Sajnálom. - mondta, majd a kezembe adott egy pohár vizet.
- Én tudom, vagyis remélem még tudom, hogy hol vannak Krisék. Én el tudok menni MinHyukért. - mondtam, majd felkeltem.
- Ha tudod is, most nem megyünk sehova. Meg egyedül egyáltalán nem mehetsz. - mondta.
- De ha valami baja lesz? Sőt, lehet, hogy már baja van. Kitudja mikor vitték el őket. 2 hete vagyok itt JongHyun. 2 hete.
- Igazad van, de most tényleg nem mehetsz, míg helyre nem jössz. - mondta, majd megsimította a fejem.
- De akkor holnap elmegyünk. - mondtam, és visszafeküdtem.
- Rendben. De csak ha már tényleg semmi bajod. - mondta, majd kiment a szobából. Még 10 percig a plafont bámultam, mire elaludtam. Reggel ugyanaz a szokásos dolog. Már a fejem sem fáj, és készültem, hogy elmegyek Krishez. Lementem és mindenki várt már engem.
- Akkor ma megyünk? - kérdeztem tőlük, és Taemin mutogatott a mellette lévő székre, hogy foglaljak helyet. Leültem mellé, majd a leader elkezdett beszélni.
- Mi most épp 6an vagyunk. Ez kevés, de a testvéredért megtesszük, hogy elmegyünk oda. De először tudnod kell valamit. - mondta.
- Ha azt akarod mondani, hogy vámpírok vagytok, tudok róla. - mondtam, majd mindenki tátott szájjal nézett.
- Mi? - nézett rám JongHyun.
- Kris elmondott mindent, de most ne ez legyen már a fő téma, majd megbeszéljük, ha minden rendben. - mondtam, majd mindenki visszatért a való világba.
- Akkor délután elmegyünk. Te fogsz vezetni minket. - mutatott rám a leader, és én bólogattam.
- Rendben. Akkor most megyek a barlangomba, ha akartok valamit, fent megtaláltok. - mondtam, majd elindultam a lépcsőn fel. JongHyun persze követett.
- Félsz? - kérdezte.
- Egy kicsit. De ha MinHyukért kell meghaljak, akkor valószínű, hogy megfogok. - mondtam, majd megfogtam a kezét, hogy érezze mennyire remeg.
- Nem lesz semmi baj. - mondta, majd magamra hagyott. Minden reményem, hogy még él, és semmi baja. Délután bejött JongHyun a szobába, hogy idő van, és készüljek. Mikor elkészültem, lementem, ahol már vártak. Mikor elindultunk, egyre jobban kezdett verni a szívem. Körülbelül 1 óra az út. Kocsival mentünk az erdőig, majd mikor odaértünk már gyalog mentünk. Hirtelen minden kiesett merre is kell menjek. De aztán beugrott és elindultunk. Egyre közelebb értünk, és a szívem már a torkomban dobogott. Most nem fordulhatok vissza, akármennyire is félek. Tudnom kell, hogy MinHyukkal mi van.
- Örülök, hogy újra látlak.- szólalt meg valaki a hátam mögött.
